Az utolsó levantei fuvaros
2007-04-18
Újjászületett a DEBRECEN (ex.KASSA) Duna-tengerjáró
Sokunk számára idézi fel ifjúságunk tovatűnt emlékét egy-egy öreg hajó látványa, vagy a fedélzetén tett séta. Szerencsére a hagyományok iránti tisztelet, a még fellelhető páratlan ipartörténeti eszközök megmentése révén, fiatalságunk és egykori vágyaink eme fenséges szimbólumai immár nem megsemmisítésre és újra feldolgozásra váró rozsdás alapanyagok, hanem múltunk megbecsült ereklyéi.
Minden hajó életében eljön az a pillanat, amikor pályafutása véget ér, de csak kevésnek adatik meg, hogy ha más szerepkörben is, de újjászülethessen. Ez az új élet kezdődött el 2006. augusztus 20-án, amikor a magyar Duna-tengerjáró flotta utolsó, még megmaradt tagja, a DEBRECEN (ex.KASSA) visszakapta a regiszterből korábban törölt nevét.
Az 1920-as évek második felében vetődött fel, hogy a Földközi-tenger keleti medencéjének fontosabb kikötőibe (Pireusz, Haifa, Alexandria, stb.) irányuló és onnan érkező, átrakás nélküli export-importáruk szállítását Duna-tengerjáró hajókkal végezzék. A csepeli Nemzeti és Szabadkikötő 1928-ban történt megnyitásával megteremtették a folyam-tengeri hajózás hazai bázisát, az újpesti Ganz-hajógyár fejlesztésével pedig létrehozták a szükséges hajók építésének a feltételeit.
1936-ban alakult meg – elsősorban a már említett, levantei forgalom lebonyolítására - a Magyar Királyi Duna Tengerhajózási Részvénytársaság (DTRT), mely 1939 nyarán vette át flottája ötödik egységét, a Budapesten épült KASSA hajót. A mintegy 77 méter hosszú és csaknem 10 méter széles jármű, besorolása szerint TISZA/1937 típusú, kétcsavaros folyam-tengeri áruszállító motorhajó. Legnagyobb merülése 3,1 méter, üres tömege 580, hordképessége pedig 1250 tonna. A hajó két darab, egyenként 400 lóerős Ganz-dízelmotorja, 10,5 csomós holtvízi sebességet tett lehetővé.
A második világháború alatt a DTRT járműveit katonai szolgálatába állították, s végül a megmaradt három hajót - köztük a KASSA motorost - 1944 decemberében Ausztriába menekítették, ahonnan csak 1947-ben tértek haza.
Ezt követően a KASSA már DEBRECEN néven hajózott tovább, s előbb a magyar-szovjet hajózási rt., majd 1955-től ismét a DTRT üzemeltette. 1964-ben a DTRT tevékenysége is átkerült a MAHART-hoz, de a vállalat vezetői úgy ítélték meg, hogy a folyam-tengeri hajózás felett eljárt az idő.
A DEBRECEN-t 1965-ben vonták ki a forgalomból, majd műhelyhajóvá alakították át. Közben számos olyan módosítást végeztek rajta, mellyel eredeti képét jelentősen megváltoztatták (így többek között nagyméretű ablakokat vágtak a hajótest két oldalába). A hajót eredeti tulajdonosa, a Magyar Hajózási Részvénytársaság a Magyar Duna-tengerhajózásért Alapítványnak adományozta.
2004-ben az Európa cégcsoport tulajdonosai és Neszmély Község Önkormányzata által létrehozott Zoltán Alapítvány, 99 évre megkapta a hajó kezelési jogát. Így került a veterán vízi jármű még ugyanabban az évben a Neszmélyi hajóskanzenbe, de a Podmaniczky díjjal elismert, közhasznú társadalmi szervezet csak 2006 tavaszán kezdhetett hozzá a hajó felújításához. Ennek első fázisában - mintegy 80 millió forintos ráfordítással -, nem csak a külső és belső felületek festését végezték el, hanem helyreállították a hajó eredeti funkciójának megfelelő felépítését is, valamint felújították a négy és fél méter magas, 500 négyzetméter alapterületű rakteret. 2006 nyarán ugyanis, három hétig az Erzsébet-híd mellett horgonyzó teherhajó adott otthont egy nemzetközi építész diáktalálkozó 400 résztvevőjének.
A hajót ezután az augusztus 20-i Víziparádén láthatta újra a nagyközönség, amikor sor került a DEBRECEN (ex.KASSA) újbóli megkeresztelésére. A tengerész hagyományoknak megfelelő szertartást Batthyány-Strattmann Ádám felesége végezte el. A választás többek között azért esett a Batthyány-család képviselőjére, mert a XIX. században, egyik ősük indította el a Budapest és Bécs közötti, menetrend szerinti hajójáratot.
Sztankó Attila, a Zoltán Alapítvány egyik alapítója, és az Európa Rendezvényiroda Kft. ügyvezetője fontosnak tartja, hogy nem csak szakértők, hanem olyan emberek ötleteit is hasznosíthatják, akik valójában nem is profi hajósok, csak egyszerűen szeretik a régi vízi járműveket, és fontosnak érzik a hajózás ügyét.
A jelentős mértékű anyagi ráfordítás mellett az ő munkájuk is hozzájárult ahhoz, hogy ez a ma már páratlan ipartörténeti emlékünk nem csak megmenekült a végső enyészettől, hanem leendő új szerepkörében - egyedi hangulatú kulturális események, koncertek, színházi előadások és különböző közösségi rendezvények lebonyolításával -, még hosszú évtizedekig öregbítheti a sajnos már nem létező, de egykor az egész világon elismert magyar hajógyártás és hajózás hírnevét és emlékét.
Földesi László
